Embollamiento – ahogy a művelt mexikóvárosi mondja, forgalmi dugó. Így tudnám leginkább jellemezni a Budapest szívében található, autók helyett amigóktól hemzsegő éttermet. De amíg kocsinkban várakozva anyázunk, addig az Iguanában önfeledten zabálunk. Mennyivel jobb, nem igaz?
Sikerül átvágtatnom a romantikára vágyó szerelmespárok kiülős részlegén, bár cseppet sincs könnyű dolgom, elvégre még Ganxsta Döglégy Zolee is az utamban áll… A kőkemény rapperen túljutva belépek az enteriőrbe és agyoncsap a mexikói valóság. A csípős ételek utánozhatatlanul forró légköre. A bejáratnál egy mosolygó hölgy fogad. Szerencsére a mágikus F betűt (vezetéknevem első mássalhangzója) hamar megtalálja az asztalfoglalásoknál, így semmi sem akadályozhat meg a kritikus falatozásban. Leteszem a hatlövetűmet az azték mintás párnára és állig felfegyverezve várom, aminek jönnie kell.
A hely egyetlen negatívumával kezdem, mert esetemben annak sincs jelentősége: sötét. Aki szeret a napfény szűnni nem akaró világosságában dőzsölni, aligha itt fog lebarnulni. Most délután fél kettőt üt az óra, ezért lazán elvonatkoztatok ettől a hiányosságtól. Viszont este hamarabb elszunyókálnék, mintsem hogy bármit is fogyasztani tudnék, az fix.
És mégis! 1977-től kezdve lüktet, zsibong benne az élet, ha esik, ha fúj, mindig dugig megtelik emberekkel. A töretlen népszerűség egy tudatosan, marketinges szemüveggel megszerkesztett koncepció eredménye, amelynek fontos részét képezi az autentikus dizájn. A bejárattal szemben egy igazán hosszú pult terül el, sörcsapolóval, üvegpoharak seregével és bárszékekkel. A falakon spanyol nyelvű poszterek, Mexikót idéző minták, illetve kafa kiegészítők tanúskodnak az étterem hitelességéről. Természetesen a zöld leguán (Dél-Amerika őserdeiben iguana) sem hiányozhat, a gyereksarok felől mosolyog le ránk. Igen, a hely üzemeltetői a csemetékre is gondolnak.
Gyerkőcöm nincs, ellenben az étvágyam leküzdésére kábé annyi esélyt látok, mintha azték íjászként harcolnék a lőfegyveres konkvisztádorok ellen. Ezért inkább megadom magam, és rendelek. Az étlap chili-vili, zsúfolt, közvetlenül kommunikatív, valamint izgalmas egyszerre. Szúrópróbaszerűen a pincérlányra bízom magam, mert kíváncsi vagyok, mit ajánl. A kukorica vagy a jalapeno krémsajtleves közül az utóbbit választom. Állításuk szerint a „legjobb csípős leves, amit valaha kitaláltak.” Persze kitalálni és megcsinálni valamit nem feltétlenül ugyanaz. Viszonyítási alap híján annyit mondhatok, hogy ez üt rendesen… Sűrű, ropogós, házi készítésű kukoricacsipsszel, sajttal és paprikadarabokkal tálalják. És égeti a nyelvem hegyét. És izzadok. És ez tetszik.
Otthonról elindulva még szentül hittem, hogy az étlapon tűzveszélyes vörös néven futó chilit fogom enni. Na, az első kaja után valamiért inába szállt a bátorságom…
Főételnek már „csak” egy Carne Asada fajitát vállalok be. Amit kapok végül, az minden várakozásomat felülmúlja. A kiszolgáló személyzet dicsekedése alapján ez a leglátványosabb ételük, de azért álmomban sem gondoltam volna, hogy kihoznak nekem egy égő serpenyőt. Ennél frissebben nehéz lenne kaját felszolgálni. Olyan forróság köszönt vissza a vastálról, mintha szaunáznék. Ha létezik tipikus mexikói eledel, akkor ez az. A kellően pikáns hátszínt tortillába tekerem, és kedvem szerint feldobhatom mindenféle körettel. Guacamole, paradicsomos rizs, tejföl, illetve babpüré jár mellé. A húst médiumra kértem, úgy is kapom, puhán, szaftosan. A többi cucc is bejön, bár egyszerre lehetetlen megenni mindet. Azonban tényleg jól passzolnak a tányér központi eleméhez, ráadásul több textúrában is megjelennek, ami üdvözítő.
Jöhet a desszert! Iguana torta. „Vétek kihagyni… Ősi azték recept alapján” – ahogy írják. Na, ezt megnézem. A süti áfonyalekvárral érkezik. Tudomásom szerint ez egy észak-európai növény, amit pedig kísér, azt bármelyik budapesti cukrász összedobja. Ezzel együtt okos marketinghúzás. Főleg azért, mert kérnem kell még egy narancslevet, hiszen a sütemény olyan fojtós, mintha egy anakonda tartana halálos markában. Furcsa, mivel ezt leszámítva mindent a legnagyobb odafigyeléssel készítenek. Konkrétan látom, ahogy érzékien selymes, kézi mozdulatokkal facsarják ki a narancsomból az értékes, esetemben tényleg életmentő nedűt.
A személyzet irtó jófej. Az engem kiszolgáló pincérlány pontosan úgy pásztáz a szemeivel, hogy még véletlenül se zavarjon, viszont képben maradjon az asztalomnál zajló eseményeket illetően. Ittlétem során teljesen belefeledkeztem a kajálásba, csak úgy röpül az idő. Mozdulatlanul ülök, várom a kávét és a 6000 forintos számlát. Kinézek, Ganxta urat elnyelte a föld. „Ne aggódj, este visszatér!” – súgja oda társának az asztalát takarító pincér. Én is visszajövök!
Élmény: 10
Étel/Ital: 9
Ár/Érték: 8
Desszert: inkább hagyjuk…
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.